Kintsugi-tálat először egy hétvégi kurzuson fogtam a kezemben, és őszintén szólva percekig nem értettem, mit kell ezen csodálni. Egy repedt teáscsésze volt, az arany vonal végigfutott az oldalán, mint egy villám. Otthon az ilyet vagy kidobtuk volna, vagy lehajítottuk volna a kamrapolc aljára, a csorba bögrék közé. A kurzust tartó mester viszont lassan forgatta a csészét a lámpa alatt, és azt mondta, hogy a javítás nem azért készül, hogy elrejtse a törést, hanem azért, hogy megmutassa.
Aznap írtam fel a füzetembe azt a közmondást, amit idézett: „nanakorobi jaoki”, vagyis „hétszer elesni, nyolcszor felállni”. Sokáig azt hittem, hogy ez amolyan biztatás, felkiáltójel a szoba falára. A mester azonban hozzátette, hogy a mondás lényege nem a hetes szám, hanem a nyolcas. Az esés magától megy, azon nincs mit gyakorolni. A felállás az, amihez technika, türelem és többnyire egy másik ember keze is kell.
Hazafelé a vonaton azon gondolkodtam, hogy mi mennyire másképp bánunk a repedésekkel. Kifestjük, letakarjuk, megmagyarázzuk. Nálunk az a jó javítás, amelyik után nem látszik semmi. A csésze aranyvonala viszont pont az ellenkezőjét állítja: attól lesz értékes a tárgy, hogy vállalja a történetét.
Az is megmaradt bennem, hogy a mester szerint a kintsugi legnehezebb része nem a ragasztás, hanem a várakozás. A lakkot rétegenként viszik fel, és minden réteg között napokat kell hagyni. Aki türelmetlen, annak a javítás szétesik, aki pedig kihagy egy lépést, annál az arany csak dísz marad a felszínen.
Ez a gondolat egy hónappal később, egy egészen más beszélgetésben ugrott be újra.
Egy régi ismerősöm addiktológiai konzultánsként dolgozik, és egy vasárnapi ebéd után kérdeztem meg tőle, mit jelent szakmailag az, amikor valakit kezelnek. Azt válaszolta, hogy a családok többsége egy gyors beavatkozásra gondol, ami után a probléma eltűnik, mint egy kihúzott fog. Ehelyett az a valódi, valóban lehetséges megoldás, amit például a felepulok.hu oldalon mutatnak be.
Ő is abban a szemléletben dolgozik, ahol az alkoholbetegség nem múlik el, viszont tünetmentesen tartható, és ehhez az egész gondolkodásmódnak meg kell változnia. Elmondta, hogy mindez az úgynevezett Minnesota-modellre épül.
Említett módszer 1949 óta működik, és ma az Egyesült Államok rehabilitációs intézményeinek négyötödére jellemző. Itthon 28 napos bentlakásos formában fut, kiscsoportban, és a segítők maguk is felépülők. Ezt a részt hallgattam a legnagyobb figyelemmel: azoknak az embereknek, akik ott dolgoznak, első kézből van tapasztalatuk arról, milyen az elesés és milyen a felállás.
Amikor rákérdeztem, hogy ez mennyire működik, számokat mondott, nem ígéreteket. A Felépülők programját elvégzők például több, mint 75 százaléka éri el a tartós felépülést, és ezt egy nyolcéves utánkövetés támasztja alá. Utána tette hozzá azt a mondatot, ami miatt az egész beszélgetés megmaradt bennem: az alkoholizmusból nem meggyógyulunk, hanem felépülünk. Nincs olyan pont, ahonnan valaki visszatérhetne a kontrollált iváshoz, viszont van olyan élet, amelyben az alkoholnak nincs szerepe, és ami közben egyre gazdagabb lesz.
Este megkerestem az oldalt, amit ajánlott, és ott olvastam először összefüggően arról, mit takar valójában az alkoholista kezelése. Arra számítottam, hogy szigorú figyelmeztetések fogadnak, helyette végigvezettek azon, hogyan zajlik az állapotfelmérés, mi történik a 28 nap alatt, és mire számíthat közben a hozzátartozó. A folyamat egy telefonhívással kezdődik, utána jön a személyes beszélgetés, ahol átnézik, hol tart az illető, és csak ezután dől el, hogy egyáltalán ez a forma való-e neki. A felepulok.hu szövegein érződik, hogy nem kívülről beszélnek a témáról, hanem belülről.
Az ismerősöm szerint az alkoholista kezelése egyébként ott kezdődik, hogy valaki végre kimondja: egyedül ez nem megy. Nem a mennyiségnél, nem a fogadalomnál, nem is a rossz lelkiismeretnél. Egyetlen mondatnál, amit nagyon nehéz kimondani, mert addig minden magyarázat kényelmesebbnek tűnik.
Azóta másképp nézem azt az aranyvonalat a csészén. Nem a hiba szépítése, hanem annak a beismerése, hogy valami eltört, és hogy a javításhoz mester kellett. A felepulok.hu oldalán ugyanezt a logikát láttam viszont, csak tárgyak helyett emberekre fordítva: a törés nem szégyen, a segítség pedig nem gyengeség. Hétszer elesni, nyolcszor felállni, és a nyolcadikhoz kell a legtöbb kéz.