Egy japán háztartásokról szóló videó alatt akadtam rá arra a szóra, ami azóta is sokszor eszembe jut: mottainai.
A felvételen egy idős asszony mutatta meg, mi mindent gyűjt össze a konyhájában. A megmaradt rizst, a zöldségek szárát, a kifakult konyharuhát, amiből porrongy lesz. Semmi látványos nem történt, mégis végignéztem az egészet, mert nem takarékossági tippeket sorolt, hanem magától értetődően bánt mindennel, ami a kezébe került.
Magát a szót nehéz jól lefordítani. Valahol a „sajnálom kidobni” és a „bűn lenne pazarolni” között van, és nem takarékosságról szól, hanem egyfajta szégyenérzetről a fölösleges pusztítás miatt. Aki egyszer megérti, az máshogy néz a repedt tálra, a foszló pulóverre, a kilazult székre.
Egy csoportban a hétvégén pont erről ment a beszélgetés, és valaki azt írta, hogy nála ez a szemlélet a konyhaszekrénynél megáll. Nálam is így volt sokáig. A cserépedényt megragasztom, a kabátra felvarrom a gombot, de ami géppel, motorral, technikával kapcsolatos, arra rálegyintek, hogy majd megoldja valaki más.
Aztán a nyár végén pont ez a rálegyintés került elő egy egészen hétköznapi ügyben.
A kocsink egy 2008-as kombi, apám vette annak idején, és rám maradt. 264 000 kilométer van benne, a hátsó lökhárítón egy karcolás, amit sosem javíttattam ki, mert nekem az már hozzátartozik. Hidegindításkor viszont az utóbbi hónapokban dohogott, és a hangja is nehezebb lett, mintha reggelente nem akaródzna neki elindulni.
Először arra gondoltam, hogy ennyi év után úgyis mindegy. Aztán eszembe jutott az a konyha a videóból, és inkább utánanéztem, mit lehet még kezdeni vele. Egy szervizes ismerősöm annyit mondott, hogy a legtöbbször nem a motorral van baj, hanem azzal, hogy évek óta ugyanaz a megszokás dönt arról, mi kerül a tölcsérbe.
Abban az autós csoportban, ahová még régen léptem be, feltettem a kérdést. Három ember is ugyanazt a boltot írta be kommentben. Így jutottam el az Olajwebshop.hu oldalára, ahol a kategóriák között ott sorakoznak a szűrők, a fagyálló hűtőfolyadékok, a fékfolyadékok és az adalékok is.
Ami megnyugtatott, az a kínálat mérete volt. Az Olajwebshop.hu leírása szerint több, mint 60 márka bízza rájuk a termékei szakszerű értékesítését, és garantálják, hogy minden termékük hivatalos forgalmazói csatornán keresztül kerül a polcaikra. Ez pont az a fajta mondat, amit egy fazekas vagy egy asztalos is szeret olvasni: nem trükk, hanem eredet.
A motorolajok közötti eligazodáshoz segítséget is kaptam, mert az oldalon van egy kereső, ami az autó gyári paraméterei szerint irányít tovább. Nekem ez azért számított, mert a kombiba nem tetszőleges flakon való, hanem az, amit a gyártó előír, és ezt eddig mindig másra bíztam.
A rendelést este adtam le, bankkártyával fizettem, és a kelenföldi üzletet választottam átvételre, mert az Etele út 26. amúgy is útba esik. Hétköznap kilenctől hatig van nyitva, úgyhogy munka után is befértem. A pult mögött nem néztek furcsán, amikor megkérdeztem, hogy jól választottam-e a motorolajok közül. Az eladó elkérte a szervizkönyvet, végigfutott a gyári előíráson, és csak utána bólintott rá arra, ami a kosaramban volt.
Az olajcsere utáni első hideg reggel volt az igazi próba. A motor egy pillanat alatt kapta el, és nem az a nyögés jött, amit az elmúlt hónapokban megszoktam. Nem lett új autó, és nem is akartam, hogy az legyen. A fűtés ugyanúgy lassan indul be, a bal hátsó ablak ugyanúgy nyikorog, csak épp az a pár másodperc tűnt el a reggelekből, amíg addig aggódva hallgattam a motort.
A mottainai szóra azóta is gondolok, amikor beülök. Nem arról szól, hogy mindent meg kell tartani, hanem arról, hogy előbb nézzük meg, mi van még benne. A kombi kopott, karcos, 264 000 kilométer van a hátán, reggelente viszont megbízhatóan indul. Az Olajwebshop.hu ugyanabba a fiókba került nálam, ahol a ragasztót és a cérnát tartom: eszköz ahhoz, hogy ne kelljen kidobni, ami még jó.