Japánban a kertépítésről szóló legrégebbi ismert kézikönyv, a Szakuteiki, már a 11. században részletesen leírta, merről merre folyjon a patak egy kertben, és melyik kő mellett forduljon meg a víz. Apám ezt egy esti dokumentumfilmben hallotta, és attól a naptól nem lehetett leállítani. Hetvenkét évesen fogott bele, hogy a kert hátsó sarkában, a diófa árnyékában japán mohakertet csináljon. Lapos köveket hordott a patakpartról, a kavicsot hullámosra gereblyézte, és egy vékony bambuszcsövet állított fel, amiből egy kőtálba csobog a víz.
Az egészet egyetlen mondattal magyarázta, amit egy régi könyvből másolt ki egy cetlire, és a kamra ajtajára ragasztott: „A víz felveszi az edény alakját.” Szerinte ez nem a vízről szól, hanem arról, hogy aki kertet csinál, annak a helyhez kell alkalmazkodnia, nem fordítva.
A moha viszont nem filozofál. Egy hét száraz meleg után barnulni kezdett a széle, a közepén pedig kopasz foltok jelentek meg. Apám reggel és este is locsolt a fúrt kútból, a régi szivattyúval, ami minden bekapcsolásnál hosszan köhögött, mielőtt egyáltalán vizet adott.
A megoldást végül nem ő találta meg, hanem a húgom, aki egy vasárnapi ebéd végén csak annyit mondott, hogy ne kínozza tovább azt a szegény gépet.
Húgomék két éve cseréltek szivattyút a kertjükben, és ő a szivattyubolt.hu oldalán választotta ki az újat, miután a sógorom hetekig halogatta a dolgot. A desszert után előkereste a telefonján a szivattyubolt.hu kínálatát, és odatolta apám elé. Apám először gyanakodva nézte, mert ő olyan ember, aki egy csavarhúzót is csak kézbe fogva vesz meg. Aztán görgetni kezdett, és negyedóra múlva már a szemüvegét kereste.
Ami megfogta, az a rend volt. A búvárszivattyúk és a csőkút szivattyúk külön csoportban vannak, átmérő szerint is szétválogatva, a gyártók között pedig ott volt a Pedrollo és a Lowara, amiket még a régi munkahelyéről ismert. A termékoldalakon a feszültség, a teljesítmény, az emelőmagasság és a szállított vízmennyiség egymás alatt állt, nem kellett apró betűs leírásokból kibogarászni. Apám kockás füzetbe írta ki a számokat, ahogy régen a tervezőirodában szokta, és összevetette őket a kút adataival, amiket még a kútfúró hagyott neki egy megsárgult papíron. Ott állt rajta a kút mélysége, a cső átmérője és az is, hol volt a víz a fúrás napján.
Este felhívott, és fél órán át sorolta, melyik típus miért jöhet szóba, melyiknél nagyobb az emelőmagasság, és melyiknél több a víz, amit percenként ad. Én a felét sem értettem, de jó volt hallani a hangján, hogy újra van egy feladata, amit rendesen végig lehet gondolni.
Azt is észrevette, hogy a Szivattyú bolt kínálatában a kiszemelt gépek mellett ott állt: „Áruházi raktáron”. „Akkor nem kell egész nyáron várni rá” – mondta, és ebből tudtam, hogy megszületett a döntés.
Egy dologban viszont hajthatatlan voltam: a bekötést nem csinálja meg egyedül. A húgom ismerte azt a villanyszerelőt, aki náluk is dolgozott, ő jött ki egy szombat délelőtt, és szakszerűen beszerelte az új szivattyút. Apám végig mellette állt, kérdezett, bólogatott, és úgy tett, mintha csak véletlenül járna éppen arra. Amikor a szerelő végzett, és először megnyitották a csapot, mindketten a bambuszcső felé fordultak. A víz pár másodperc múlva megérkezett, tisztán és egyenletesen, és a kőtál olyan hangon kezdett csobogni, amit addig csak a dokumentumfilmben hallottunk.
Azóta a locsolás csendes. Nincs köhögés, nincs várakozás, a víz egyenletesen jön, és a moha két hét alatt visszazöldült. A kopasz foltok helyén először csak halvány pihék jelentek meg, aztán összezártak, mintha soha nem is lettek volna ott. Apám minden reggel kimegy egy bögre zöld teával, és megnézi, hogyan csillog a harmat a köveken.
Múltkor azt mondta, hogy most érti csak igazán a cetlit a kamraajtón. A víz tényleg felveszi az edény alakját, de csak akkor, ha egyáltalán eljut odáig. Ehhez pedig nem filozófia kellett, hanem egy jól megválasztott gép a Szivattyú bolt kínálatából, egy ember, aki tudja, hogyan kell bekötni, és egy húg, aki egy vasárnapi ebéd végén nem hagyta annyiban.